A tartási rendellenességek igen gyakori volta miatt minden gyermeknek részesülnie kell az iskolai testnevelés óra részeként a hatékony tartásjavításban. A gerincbeteg gyermeknek viszont arra van szüksége, hogy gyógytornász foglalkozzon vele! Egy jól bevált – de 2007-ben sajnos megszűnt – együttműködésről számol be az a gyógytornász, akire Gyulán az iskolás gerincbeteg gyermekek gyógytorna-kezelését bízták.
20 év gyógytornász munka után, melyet a gyulai Várfürdő területén működő reumatológiai szakrendelés mellett töltöttem, kizárólag gyermekekkel foglalkozó, városi feladatot ellátó gyógytornász lettem. A szerencsének, és a város adottságainak tudható be, hogy mindez példa értékűen, – akár „kisvárosi modellként” is szolgálva- létre jöhetett.
A szakrendelésünkre beutalt tartáshibás, gerincferdüléses, és egyéb mozgásszervi betegségekben szenvedő gyermekek szülei azzal szembesültek, hogy a délutáni órákban, mire gyermekeik szabadulnak az iskolai kötelezettségek alól, már nem jutnak el gyógytornára. A szakrendelésünkre jellemző állandó zsúfoltság sem tette lehetővé, hogy ezt a feladatot tisztességesen ellássuk. Szülői kezdeményezésre először mellékfoglalkozás keretében oldottuk meg a gyermekek tornáztatását, törekedve a homogén csoportok kialakítására, s őket életkor szerint is külön választva. Néhány év elteltével oly mértékben szaporodott az ellátandók száma, hogy tarthatatlanná vált a helyzet.
Az akkori Városi Tanácsnál /1990-ben/ jeleztük a problémát. Megértésre találva egy kerekasztal beszélgetés után /egészségügyi osztályvezető, kulturális osztályvezető, iskolaigazgatók, gyermekorvosok, gyógytestnevelő, védőnő, gyógyúszás oktató és gyógytornászok részvételével/ megszületett a megoldás. A feladatot szívesen vállalva főállású, városi feladatot ellátó iskolai gyógytornász lettem. Ragaszkodtam hozzá, hogy gyógytornászként alkalmazzanak, mert ebben a minőségben elkerülhettem a gyógytornára utalt gyermekek teljesítményének érdemjegyekkel való értékelését.
A város öt általános iskolája közül abba kerültem, amelyben az egyetlen gyógytestnevelői végzettséggel rendelkező tanár kolléga is dolgozott. Némi „hányódás” után tevékenységem állandó helyszíne az újonnan megépült Városi Tornacsarnok 60 négyzetméteres különterme lett. A gyógytornára utalt tanulók a délutáni órákban, a megfelelő órarend kialakítása szerint jártak a foglalkozásokra. Egyéni és csoportos foglalkozásokat tartottam, mindig az aktuális gyermeklétszámhoz, és a gyermekek egészségi állapotához alkalmazkodva. A csoportok esetében törekedtem arra, hogy az azonos betegségben szenvedő, hasonló állapotú és korú tanulók kerüljenek együvé. Természetesen sok gyermeknél csak az egyéni foglalkozás volt célravezető. Igyekeztem rugalmasan kezelni az órarendet, év közben is átcsoportosítottam a tanulókat, ha annak valami praktikus oka adódott. Minden tanuló heti 2 alkalommal részesült gyógytorna kezelésben.
Orvosi javaslatra heti 2×2 óra gyógyúszás is ingyenesen járt a gyermekeknek. Vagyis ha egy tanulónak mozgásszervi betegsége miatt úszást és tornát írt elő a szakorvos, hetente 2x gyógytornán, és 2x gyógyúszáson vehetett részt, jó esélyt kapva arra, hogy testi fejlődése, erőnléte, állóképessége ne maradjon le egészséges társaihoz képest. Gyulán – a személyes ismeretségnek hála-, akár egy telefonhívással egyeztethettük, melyik gyermeknél milyen úszásnem a célravezető.
Egy szerencsés véletlen folytán /korábban a gyógytestnevelő kolléga szakmai gyakorlatát más lehetőség híján nálam töltötte/ a gyógytestnevelő tanár megismerhette a gyógytornászi munkát, észlelte azokat a különbözőségeket, amelyek a két hivatást jellemzik. Magam is sok új, hasznos ismeretet szereztem arról, miben különbözik a gyógytestnevelők feladatköre a gyógytornászokétól. A személyes kapcsolatot a későbbiekben is megtartva, könnyedén, probléma mentesen „osztozhattunk” a gyermekeken. A gyógytestnevelésről a súlyosabb esetek gyógytornára, a gyógytornáról az enyhe, csupán tartáshibának minősülő esetek viszont a gyógytestnevelésre kerülhettek. Természetesen minden alkalommal szakorvosi jóváhagyással.
Jól körvonalazódott:
A gyógytornász végeztesse a gyermek mozgásszervi betegsége miatt szükséges korrekciós gyakorlatokat, mindent, ami ELENGEDHETETLEN a tanuló esetében. Feladatköre a gyógytestnevelőéhez viszonyítva SPECIÁLIS.
A gyógytestnevelő dolga pedig az hogy a gyermek minden olyan gyakorlatot, sporttevékenységet, játékot végezzen az órán, amit SZABAD, és ami nem árt. Ezen szabályok betartásával fejlessze a gyermek állóképességét, szíve, tüdeje kapja meg az egészség érdekében kívánatos terhelést. Feladatköre a gyógytornászéhoz viszonyítva inkább ÁLTALÁNOS.
Ebből adódóan egy-egy gyermek akár egyszerre is lehetett gyógytornára és gyógytestnevelésre járó. A gyógytornán korrigáltunk, elvégeztük az aprómunkát, a gyógytestnevelésen csoportban tornázott, könnyű testnevelési- és labdajátékokat játszhatott, szabályokat sajátított el, miközben teljesítőképességét, állóképességét növelte.
Tartottunk közös szülői értekezletet, amely ortopéd szakorvos előadásával indult, majd a különböző foglalkozások vezetői néhány általános érvényű tudnivaló elmondása után szabályszerű fogadóórát tartottak a szép számmal megjelent szülőknek.
Néhány év elteltével kívánatosnak és praktikusnak látszott, hogy a tanulók szakorvosi vizsgálatát rendszeresen ugyanaz a személy végezze. Ortopéd szakorvos Békéscsabáról járt át évente kétszer. Ezekre az alkalmakra a szülők is eljöhettek, s magam is jelen voltam . A munka színvonalát és a szülők hozzáállását egyaránt jótékonyan befolyásolta ez a körülmény.
A tanulóknál úgynevezett gyógytestnevelési adatlapot rendszeresítettem /hasonló, gyógytornászi formanyomtatvány nem volt/, amelyen az orvosi vélemény és javaslat, a röntgenleletek másolata, a gyógytornával kapcsolatos minden fontosabb észrevétel szerepelt. Rendszeres időközökben mértem a testmagasság változásait, és a Tartáskorrekció módszerének megismerése után a 12 gyakorlatból álló teszt eredményeivel együtt ezeket is rögzítettem.
Egy viszonylag laza, és képlékeny team-munka alakult ki, amelyet az évek során még hatékonyabbá és szervezettebbé lehetett volna tenni. Azonban 2007-ben, a tanügyben lezajló létszámleépítések következtében munkaköröm egy tollvonással megszűnt. A feladatot nem adták át másnak. A tanulók ellátatlanul szétszéledtek, a gyógyúszás és gyógytestnevelés megmaradt ugyan, de ezek szervezettsége is csorbát szenvedett. Mindeközben tudjuk, hogy a gerincet érintő eltérések és tartáshibák évről-évre – statisztikai adatokkal is alátámasztva- szaporodnak.
A jól alakuló, akár ideálisnak is tekinthető rendszernek volt néhány komoly buktatója.
- A gyógytornára járás nem volt kötelező. Bár erről taktikai okból nem beszéltünk, elég sok gyermek lemorzsolódott. A szülők belátásán múlott, hogy élnek-e a kínálkozó, nagyszerű lehetőségekkel. Sajnos nem- egyszer a legsúlyosabb esetek kerültek ki emiatt látókörünkből.
- Az ortopéd szakorvos szívességből és az ügy iránt érzett elkötelezettségből látta el a feladatot. Hosszú távon ez nem volt elvárható.
- Iskolai szűrővizsgálatok után a gyógytornára utaltak létszáma drasztikusan megnőtt, a köztes időszakokban csökkent az említett lemorzsolódás miatt. Az iskolai éven belül is rapszodikusan változott a létszám, megnehezítve ezzel az órarend elkészítését.
Tapasztalataim röviden összefoglalva talán hasznosak lehetnek a későbbiekben, főleg ha egy közepes, vagy kisváros keretein belül működő rendszer kialakításáról van szó. Ugyanis a személyes kapcsolat tartását, a gyermekekkel foglalkozó szakemberek együttműködését kulcskérdésnek tartom.
Dr Lúczi Józsefné
okleveles gyógytornász
Gyula 2018.április 12.
