A krónikus fájdalom előszobái: a kóros önfeláldozás és a tökéletesség hajszolása

A krónikus fájdalommal küzdők körében jelentős mértékben fordulnak elő a kóros önfeláldozók és a tökéletességet hajszolók. Magára ismer?

A magyar nyelv szépen kifejezi a gerinceredetű fájdalmak egyik fontos lélektani aspektusát: „terheket veszünk hátunkra, vállunkra”. Ezen mondások kialakulása és fennmaradása nem véletlen: mára már a tudományos kutatások is bebizonyították, hogy az önfeláldozó, állandóan alárendelődő életvitel, valamint az önmagunkkal és másokkal szembeni túlzott elvárások hozzájárulhatnak a krónikus, hosszan tartó fájdalmak kialakulásához. Egy 2010-es finn mintán végzett vizsgálat kimutatta, hogy a krónikus fájdalommal küzdők körében jelentős mértékben fordulnak elő a kóros önfeláldozók és a tökéletességet hajszolók. Az állandó érzelmi stressz, ami a saját igények visszaszorítása és a tökéletesség kudarcos hajszolásából ered, az idegrendszeren keresztül fokozza a fájdalomérzékenységet, a fájdalom kialakulására adott rossz megküzdés pedig ördögi körként fokozza a fájdalmat.

Kit nevezünk kóros önfeláldozónak?

Az „önfeláldozás” nevű maladaptív sémával rendelkezők túlságosan is a mások igényeinek a kielégítésére figyelnek, míg a sajátjaikat háttérbe szorítják. Ők a „jobb adni, mint kapni” emberek. Egy önfeláldozó ember rendkívül szimpatikus és szerethető, nagyon figyelmes, odaadó, minden körülmény között lehet rá számítani, sosem mond nemet. Ők a legjobb barátnők, a született „lelki szemetesládák”, akikről azt gondoljuk, hogy velük minden rendben van, hiszen sosem panaszkodnak. Ők a legjobb munkavállalók, akár hétvégéket is képesek zokszó nélkül átdolgozni, családi nyaralásokat végig e-mailezni, mások munkafolyamatait átvállalni. Megbízható barátok is: az éjszaka közepén is lehet őket ugrasztani minden apró-cseprő dolog miatt. Ők azok, akik karácsonykor minden unokának külön fogást főznek, akik telente az egész szomszédság portája elől elsöprik a havat. Ők azok az emberek, akiket nem lehet helyettesíteni, hiszen ha ők nem lennének, megállna az élet.

Ezzel az életvitellel nem csak a környezetük, de a felszínen ők maguk is elégedettek, lelki erejüket és önbizalmukat jelentős részt önfeláldozó tetteiknek köszönhetik. Mindezzel ellentétben viszont legbelül jelentős érzelmi hiányokkal küzdenek: ők maguk is figyelemre és törődésre vágynak, de ez csupán akkor észrevehető, ha a környezet meglepődésére valamin mégis megbántódnak. És bár azt gondolják magukról, hogy nem várnak viszonzást áldozataikért, de ha a másik személy mégsem ad, tesz annyit és úgy, ahogy ők elvárnák, akkor gyakran megsértve érzik magukat. Mivel mélyen tudattalanul úgy hiszik, hogy alanyi jogon nem jár nekik a figyelem és a törődés, ezért sosem kérnek. Sem odafigyelést, sem mást. Hiszen, ha kérnének, az azt jelentené, hogy „gyengék” és kiszolgáltatottak. A kiszolgáltatottságot pedig nem engedhetik meg maguknak, hiszen ők magukról azt gondolják, hogy ők tartoznak felelősséggel más életéért, nem pedig fordítva. Éppen ezért nem csak kérni nem tudnak, hanem saját valódi igényeik felismerésére is képtelenek.

Hogyan válik valaki önfeláldozóvá?

A kórosan önfeláldozók számára a másokra való fokozott odafigyelés és felelősségvállalás nem új-keletű szokás: gyermekként is már felnőttesek voltak, érettebbek a társaiknál. Ők voltak a tipikus „jó kislányok”, jó kisfiúk”, akikre sosem volt panasz. Nem szóltak vissza, nem rendetlenkedtek, nem is lázadtak. Hamar fel kellett nőniük, mert szülei vagy érzelmileg elérhetetlenek (pl. mert sokat dolgoztak), vagy gyengék (pl. depressziósak, alkoholisták), vagy betegek voltak. Ezek a szülők rászorultnak mutatkoztak, akiket ápolni, gondozni kellett, vagy legalábbis aggódni a boldogságukért. A szülő iránti féltésből a gyermek hamar megtanulja, hogy saját vágyait (szeretetigényét, figyelemhiányát) és érzéseit (haragját, indulatait, félelmeit, stb.) háttérbe szorítsa, hogy „jó gyermek legyen”, és legalább ő ne okozzon bosszúságot amúgy is gondterhelt szüleinek. Míg mások igényeire nagyon érzékennyé válik, sajátját megtanulja a gyermekkor túlélése érdekében „nem felismerni”.

Hogyan hat a fájdalom megjelenése az önfeláldozókra?

Az önfeláldozó életvitel mindaddig működik, míg egyszer be nem telik a pohár, és fel nem üti a fejét valamilyen váratlan betegség, testi tünet vagy például derékfájdalom. A betegségeik kialakulásában szerepet játszik az az állandó stressz, ami azért alakul ki bennük, mert mindig túl sokat adnak, és bár tagadják, de valódi igényeikhez mérten keveset kapnak. A betegség megjelenése felborítja a családi rendszert: ez idáig ők szolgáltatták a meleg családi fészket, oldották meg szeretteik ügyes-bajos dolgait, ezután a család többi tagjának kell helyettesíteni őket. A kiszolgáltatottság-érzést, amit eddig minden erővel kerültek, nagyon nehéz elviselniük, hiszen nem bíznak abban, hogy szerettei képesek felelősséget vállalni őértük olyan jól, ahogy ők teszi ezt velük. Egyesek a kiszolgáltatottság érzését továbbra is önfeláldozó módon próbálják kerülni („ne törődjetek velem, majd megoldom valahogy”), mások viszont környezetüktől várják – viszonzásként – ugyanazt az önfeláldozást, amit ez idáig ők tanúsítottak. Bármelyik módon próbál az önfeláldozó megküzdeni betegségével, a testi tünet mindkét esetben fontos szabályzó funkciót tölt be: erős – kimondott vagy kimondatlan – érv amellett, hogy a környezet a beteggel foglalkozzon. Az önfeláldozás sémából való gyógyulást csakis az tudja meghozni, ha a beteg megtanulja kifejezni mély érzelmi igényeit, hogy ne legyen szüksége egy betegségre, vagy fájdalomra, hogy szükségleteit jelezni merje környezete felé.

Hogyan ismerjük fel a tökéletesség-hajszolókat?

Ők azok, akik a „könyörtelen mércék / hiperkritikusság” nevű maladaptív sémával rendelkeznek. Maximalisták és állandóan túlhajszoltak. Azt gondolják, hogy ahhoz, hogy a saját belső elvárásoknak megfeleljenek, folyamatosan a legmagasabb teljesítményt kell, hogy nyújtsák. Mivel ezek a rendkívül magas mércék már beépültek személyiségükbe, ezért ellentétben azokkal, akik mindezt a környezettől várt elismerésért teszik, a könyörtelen mércékkel rendelkezők nem változtatják meg könnyen az elképzeléseiket és viselkedésüket a környezet általi visszajelzések hatására. Hiszen ők nem külső, hanem belső elvárásaiknak akarnak megfelelni, méghozzá annak, hogy „tökéletesnek” érezhessék magukat. Mivel a tökéletességet elérni nem lehet, akármilyen magasan teljesítenek, állandó kudarcot élnek meg. Kudarcnak minősül számukra minden, ami nem 100%. Kritikusságuk nem csak magukkal, de a környezetükkel szemben is megmutatkozik: ha szeretteik nem teljesítik a 100%-ot, azt is saját kudarcuknak élik meg.  Azért, hogy a kudarc-érzést elkerüljék, még intenzívebben próbálkoznak, ezért állandóan lestrapáltak és túlhajszoltak. Ennek gyakori következménye a kimerültség és a lelki fáradtság.

Nem könnyű a könyörtelen mércékkel rendelkező személlyel való együttélés: állandóan versengenek, nekik soha semmi nem elég jó. Folyton jobbak akarnak lenni másoknál, de ha ez mégsem sikerül, ingerültek és ellenségesek lesznek. Többnyire munka-alkoholisták, merev szabályokkal rendelkeznek és a „minden vagy semmit” elv alapján gondolkodnak. A sikernek igazán örülni nem tudnak, mert közben már a következő feladat jár az agyukban. Mércéiket nem gondolják magasnak, „csak teszik, ami elvárható tőlük”, de szerintük „még lehetne jobban is csinálni”.

Kiből lesz tökéletesség-hajszoló?

Két eltérő eredete lehet a magas mércék és hiperkritikusság kialakulásának. Az egyik egy szintén hiperkritikus szülőfigura, akitől a gyermek megtanulja, hogy állandó magas elvárás alapvető, az élet természetes velejárója. A szülő iránti szeretet és lojalitás miatt az ilyen ember kisgyermekkorában nem merte megkérdőjelezni ezen elvárások létjogosultságát, nem merte kifejezni haragját, amit az állandó szülői nyomás miatt érzett, nem mert hallgatni saját vágyaira, miszerint az apró sikerért is jólesett volna dicséret. Míg a gyermekkori érzéseit mélyen elfojtotta, a szülői elvárásoknak való megfelelés végett ő maga is azonosult a magas mércékkel, így azok belsővé válnak.

A hiperkritikusság egy másik lehetséges kialakulása a mélyen húzódó kisebbrendűség érzés amiatt, hogy nem tud „tökéletes” lenni. Egyeseknél gyermekkorban a szeretet és elfogadás mindig valamilyen feltételhez volt kötve. Akkor kaptak szeretetet és elismerést, ha valamit elég jól megcsináltak. Csak azért, mert olyanok voltak, amilyenek, azért nem járt pozitív visszajelzés. Másoknál a tökéletességhajszolás hátterében a gyermeki mindenható gondolkodás áll: kisgyermekként úgy érezték, hogy ha ők jobbak, szebbek és ügyesebbek, tehát „tökéletesek” lennének, akkor nem történne meg valamilyen trauma és veszteség az életükben, pl. nem lenne anyukájuk depressziós, nem válnának el a szülei, apukája nem hagyta volna ott a családot. Ekkor megtanulták, hogy bennük van valami eredendő hiba, amit ki kell javítani. Életüket ennek a belső rosszaság kijavítására teszik fel, hogy egyszer végre majd „tökéletesnek” érezhessék magukat.

Hogyan hat a fájdalom megjelenése a tökéletességet hajszolókra?

Ahhoz, hogy szembesüljenek irreális belső elvárásaikkal, gyakran egy akkora kudarcra van szükség (munkahelyi, családi kudarc, vagy akár egy betegség), amivel a mindennapi erőfeszítéseikkel már nem tudnak mit kezdeni. A betegség megjelenése számukra a „tökéletlenség” bizonyítéka, ami még inkább motiválja őket arra, hogy „legyőzzék” a bennük rejlő hibás részt. Ez egyrészt segíti a gyógyulásukat, mert aktívan keresnek terápiás lehetőségeket, rendszeresen végzik az orvosi utasításokat. A betegség megjelenése azonban felborítja a családi szerepeket, ezáltal fokozza a kapcsolati konfliktusaikat, hiszen ahogy ők tudtak főzni, mosni, takarítani, úgy más nem tud. Ez újabb kudarcot jelent és a tökéletlenséggel való újabb szembesülést. A tökéletlenséggel való szembesülés okozta fokozódó feszültség gyakran lassítja a gyógyulást, és fokozza fájdalmat. Paradox módon a „tökéletesség hajszolásából” való gyógyulást a tökéletlenség elfogadása jelenti. Ha el tudják fogadni betegségük üzenetét: hagyjanak fel a magas mércékkel, és fogadják el környezetüket és saját magukat esendő emberi tulajdonságaikkal együtt.