A legtöbben mindent megtesznek annak érdekében, hogy elkerüljék, vagy megszüntessék a fájdalmat.
Meglehetősen furcsa dolog, hogy valaki képes arra, hogy szándékosan kárt tegyen magában, hiszen ez a viselkedés alapvetően ellentétben áll az ösztöneinkkel – gondolhatják sokan. Az ilyen viselkedést mutató személyek azonban mindannyian az önsértés pozitív hatásairól számolnak be. Hogyan lehetséges ez?
Matthew K. Nock 2009-es definíciója szerint az önsértés a testi szövetek olyan direkt és szándékos károsítása, mely nem öngyilkossági szándék következtében jön létre. Mivel tabu témának számít, nem sokat tudunk róla és kevés embert ismerünk, aki bevallja: néha megvágja, megégeti, megszúrja önmagát. Szomorú tény azonban, hogy szándékos önsértő viselkedést sokan alkalmaznak, akár enyhébb (vágás, égetés, ütés), akár súlyosabb (például önkasztráció) formában. E. David Klonsky 2011-es átfogó kutatása azt az eredményt hozta, hogy az általa megvizsgált személyek 6%-ánál fordult elő az élete során önsértő magatartás, mely leggyakrabban a serdülőkorban kezdődött. Az ilyen viselkedésről beszámoló személyek általában több módszert alkalmaztak önmaguk károsítására, és gyakrabban tartoztak a női nemhez. A jelenség serdülő lányok körében a leggyakoribb.
A közhiedelemmel ellentétben az önsértő személyek ugyanúgy érzik, és kellemetlennek ítélik meg a fájdalmat, mint mások, különbség viszont, hogy nagyobb intenzitású fájdalmat képesek elviselni.
Korábban az önsértő viselkedést szorosan összekapcsolták a borderline személyiségzavarral, ma azonban már tudjuk, hogy nem csak e kórképhez kapcsolódva jelenhet meg, hanem számos egyéb mentális problémához társulhat; megfigyelhető például evészavarokban, depresszió során, bipoláris-affektív zavarban, szkizofréniában és szorongásos kórképekben egyaránt. A 2013-ban megjelent DSM-5 (mentális rendellenességeket meghatározó amerikai kézikönyv) azt is felveti, hogy a nem öngyilkossági szándékú önsértés önálló diagnosztikai kategóriát képezhet.
Lehetetlen egy okkal megmagyarázni azt, hogy valaki miért tesz kárt önmagában.
A közhiedelem szerint az emberek azért bántalmazzák magukat, hogy ezáltal manipulálják a környezetüket. A megkérdezettek azonban egyöntetűen azt mondják, hogy az önsértő viselkedés segít nekik abban, hogy elnyomják vagy megszűntessék az olyan negatív érzéseiket, mint a szorongás, a magány, a harag vagy a depresszió. A negatív érzésektől való megszabadulás motivációja mellett sokan azért alkalmaznak önsértést, hogy megszabaduljanak az érzelmi dermedtség állapotától, vagy hogy megbüntessék magukat valamilyen bűnért, eltereljék a figyelmüket más problémákról, vagy hogy felkeltsék környezetük figyelmét. Az önsértés gyakorlatilag abban segít, hogy csökkentse a nemkívánatos érzéseket, illetve hogy kívánatosakat idézzen elő.
Az önbántalmazás azonban nagyon súlyos következményekhez vezet, hiszen a sérülések akár visszafordíthatatlan idegkárosodást is okozhatnak. A kutatások eredményei alapján az önsértő viselkedés szorosan összefügg a későbbi öngyilkossági kísérletekkel és a befejezett öngyilkosságok előfordulásával. A fizikai következmények mellett megfigyelhető, hogy az önsértést alkalmazó személyek „rászoknak” ennek a maladapítv megküzdésnek a használatára (akár az alkoholra vagy a drogra), és egy idő után egyre gyakrabban és egyre intenzívebben kell alkalmazniuk az önsértést ahhoz, hogy a korábban megtapasztalt kellemes hatást megtapasztalják (az addiktológia fogalmaival élve egyfajta tolerancia alakul ki). Végeredményben minden kutatás és tapasztalat azt bizonyítja, hogy az önsértés sokkal több problémát okoz hosszú távon, mint amennyit átmenetileg megoldani látszik.
Az önsértéssel kapcsolatos biológiai kutatások azt mutatják, hogy ez a cselekvés endorfinokat szabadít fel az agyban, mely hormonok olyan eufórikus állapotot idéznek elő, amiben csökken a fájdalom és az emocionális distressz. Egy érdekes („pain offset relief”) elmélet szerint az önsértés abbahagyása, azaz a fájdalom megszűnése nem azt az állapotot eredményezi, ami a fájdalom megjelenése előtt jellemezte a személyt, hanem annál még kellemesebb érzést idéz elő. Ez a jelenség a kutatók szerint majdnem teljesen univerzális az élővilágban, nem egy abnormális pszichológiai vagy biológiai jelenség, ami bizonyos személyeket prediszponál az önsértő viselkedésre. Azok az emberek, akik mégis alkalmazzák, csupán benne ragadnak egy olyan természetes és nagy megkönnyebbülést okozó mechanizmusba, amire minden embernek és élőlénynek lehetősége van.
Az, hogy az ember az életben maradása érdekében kerüli a fájdalmat és a sérüléseket, látszólag ellentétben áll azzal, hogy ezek a kellemetlen érzések mégis pozitív hatásokat tudnak eredményezni. Neurológiai kutatások segítenek bennünket megérteni, mi is áll a jelenség hátterében. Megfigyelték, hogy bizonyos agyterületek nem csupán egy-egy, hanem több fizikai és pszichológiai funkcióért is felelősek ugyanabban az időben. Így van ez az anterior cinguláris kéregben és az anterior insula-ban is, ahol a fizikai és az emocionális fájdalom egyaránt feldolgozásra kerül. Az agy valójában nem igazán tudja megkülönböztetni a fizikai és az emocionális fájdalmat, így amikor a fizikai fájdalom csökken, pszichológiai fájdalomcsökkenést is tapasztalhatunk. Emiatt a jelenség miatt jöhet létre és maradhat fenn az önsértő viselkedés azoknál, akik az emocionális fájdalmat nehezen csökkentik vagy szűntetik meg, hiszen a fizikai fájdalom megszűntetése (például a penge bőrtől való emelésével) jóval egyszerűbb folyamat a számukra. Összefoglalva elmondható, hogy nem maga a fájdalom, hanem a fájdalom megszűnése az, ami megkönnyebbülést okoz az embereknek.
Az endorfin felszabadulásával kapcsolatos hipotézisből kiindulva a kutatók megpróbálták az önsértő viselkedést mutató személyeket egy olyan hatóanyaggal (naltrexone) kezelni, mely gátolja az endorfinok felszabadulását az agyban. A kísérlet eredményei azonban nem egyértelműek. Jóval hatékonyabbnak bizonyulnak a biológiai kezeléseknél azok a pszichológiai módszerek, melyek abban segítik a személyeket, hogy jobban tolerálják a stresszt és hatékonyabban küzdjenek meg a negatív érzéseikkel. Ilyen érzelem-regulációs módszerek találhatók a kognitív-viselkedésterápiában, de manapság egyre gyakrabban és sikeresen alkalmazzák az ún. mindfullness tréninget és a borderline személyiségzavar kezelésére kifejlesztett dialektikus viselkedésterápiát is.