Nap mint nap arra törekszünk, hogy megértessük magunkat a környezetünkkel. Tesszük ezt többek között szavainkkal, hangunk erősségének, színének segítségével, testtartásunkkal, gesztusainkkal és mimikánkkal is.
Célunk az, hogy elérjük, amit szeretnénk, ám lehetőleg mindeközben ne bántsuk meg a másik felet. Ez nem mindig sikerül, így érdemes megtanulni néhány technikát, amivel asszertívek lehetünk, azaz elérhetjük azt, amit szeretnénk, úgy hogy megmaradjon a békesség is.
Marshall Rosenberg amerikai pszichiáter-pszichológus kifejlesztett egy olyan módszert, amelynek az a célja, hogy nagyobb együttérzéssel és világosabban (kevesebb félreértéssel) tudjunk kommunikálni egymással. Ennek a módszernek a neve erőszakmentes kommunikáció vagy együttműködő kommunikáció (EMK).
Az EMK-nak két fókusza van: az egyik a másikra való együttérző odafigyelés, más néven az empátia, a másik pedig az őszinte önkifejezés olyan módon, hogy ez az önkifejezés a másik felet lehetőleg együttérző odafigyelésre ösztönözze.
A EMK-nak négy fő alkotóeleme van, ezek a megfigyelés, az érzés, a szükséglet és a kérés. Ez azt jelenti, hogy először van valamilyen megfigyelhető esemény, történés (például a másik fél késik egy megbeszélt találkozóról), ami előhoz belőlünk valamilyen (kellemetlen) érzést (például aggodalmat vagy dühöt) – ezt az érzést kommunikáljuk a másik ember felé nem (mindig) asszertív módon. Itt kerül tehát előtérbe a két további komponens, azaz meg tudjuk-e fogalmazni azt, hogy az érzés és az esemény mögött milyen olyan szükséglet húzódik meg, ami sérült az esemény kapcsán (például fontos nekünk a másik, és félünk, hogy baja esik), valamint ennek segítségével azt is meg tudjuk fogalmazni, hogy a jövőben a másik fél hogyan viselkedhet, hogy az esemény ne hozza elő belőlünk ezt a kellemetlen érzést (például telefonáljon, vagy küldjön üzenetet, ha késik a találkozóról).
Az EMK-zsargonban az erőszakmentes kommunikációt szokás zsiráfnyelvnek is nevezni (ugyanis az állatvilágban a zsiráfnak van a legnagyobb szíve), szembeállítva a hétköznapokban csaknem mindenki által használt sakálnyelvvel (aki – ahogy a köznyelv is él ezzel a kifejezéssel – erőszakos és üvölt). Az EMK-nak mint módszernek lényeges meglátása, hogy alkalmazásának nem feltétele, hogy a másik fél is tudjon, és/vagy akarjon erőszakmentesen kommunikálni. A sakál tulajdonképpen tehát csak egy magát rosszul kifejező zsiráf. A zsiráf pedig minden megnyilvánulásból két dolog valamelyikét hallja ki: vagy azt, hogy „köszönöm”, vagy pedig azt, hogy „kérem”.
Azáltal, ha mi magunk a saját érzéseinket fogalmazzuk meg az esemény kapcsán, nem pedig a másikra aggatunk (sokszor bántó) jelzőket, a másik fél nem érzi szükségét a védekezésnek, azaz nem fog „visszatámadni”. Ebben az indulatoktól szinte mentes hangulatban pedig könnyebb megfogalmazni, mi esett rosszul, és a másik fél is sokkal szívesebben fogadja el a javaslatokat a jövőre nézve, amivel gördülékenyebbé válik a két vagy több ember közötti problémás helyzetek megbeszélése.
Álljon itt példaképpen néhány sakálnyelvről zsiráfnyelvre lefordított mondat:
Sakál: Mi a csudáért hajtasz át a piroson?!
Zsiráf: Borzasztóan megijedtem, mert szeretném magamat biztonságban tudni vezetés közben is. (Szeretnélek tehát arra megkérni, hogy álljunk meg, amikor már tudod, hogy piros lesz a lámpa.)
Sakál: Ha ilyen bolond vagy, akkor tudod, mikor fogok én veled vitatkozni!
Zsiráf: Rosszul esik, hogy nem sikerült hatékony módon elmagyaráznom neked, hogy mit gondolok erről a dologról, és most fáradt vagyok új érvek kigondolásához. Kérlek, beszéljünk erről egy kicsit később.
Sakál: Ez a leves most nem lett annyira pocsék.
Zsiráf: Hálás vagyok neked, hogy gondomat viseled, és látom, hogy igyekszel a kedvemben járni.
Sakál: Hol a csudában voltál már megint?! Ilyenkor kell hazajönni?
Zsiráf: Nagyon aggódtam érted, nem tudtam, történt-e valami bajod, és azért nem értél haza időben. Ideges voltam, mert fontos vagy számomra, és ezért félek, hogy bajod esik. (Kérlek, legközelebb telefonálj, ha később jössz a megbeszéltnél.)
