A közelmúltban egy műtét előtti tájékoztatás alkalmával Dollinger Gyulával találkoztam, aki stabilizációs műtétre érkezett Intézetünkbe, az Országos Gerincgyógyászati Központba.
Rákérdeztem: Ön Dr. Dollinger Gyula, az ortopédia megalapítójának leszármazottja?
A válasz: Igen!
Megtörtént a tájékoztatás, megtörtént a műtét, amelyet Dr. Jakab Gábor gerincsebész végzett.
Teltek a napok, végig figyelemmel kísértem Betegünk állapotát, aki kiválóan érezte magát a gyógyulási folyamat különböző fázisaiban. Minden találkozás alkalmával volt egymáshoz egy-két jó szavunk.
Már az utolsó estére készült az Intézetben, amikor megszólított Dollinger Gyula.
„El kell, hogy mondjam Önnek, dédnagyapám, Dollinger Gyula most nagyon boldog lenne, ha látná odaát, ahogyan ebben a kórházban gyógyítanak, – az ápolónőktől az orvosokig – ezt a szemléletet, ezt a filozófiát követte Ő is. Akkor is amikor lóháton, méteres hóban belovagolt a betegeit megnézni.”
Nagyon megörültem ezeknek a szavaknak és a beszélgetést követően azonnal megosztottam a dicséretet intézetünk vezetőjével, Dr. Varga Péter Pállal.
Ő megkért, hogy hozzak össze egy találkozót Betegünkkel, Dr. Dollinger Gyula dédunokájával.
Dollinger Gyula, a hazai ortopédia megalapozója
Ez a találkozó meg is történt a hat-hetes kontroll alkalmával, március végén.
Nagy meglepetésemre Betegünk kerékpáron, kerékpáros öltözetben érkezett Pomázról, vidáman, frissen reggel nyolcra az intézetbe. Nagyon jó volt látni és tudni, hogy ismét egy Beteg (ki már nem az), ki visszanyerte teljes aktivitását, tudja folytatni műtét után is azt az életmódot, amelyet a betegsége végett szüneteltetni kellett.
Tehát reggel nyolcra várt bennünket Dr. Varga Péter Pál, aki maga is rendelkezik a Dollinger-díjjal, melyet évente, annak a csontsebésznek adnak, aki sokat tett – munkájával, hozzáállásával, hivatás – tudatával, szinte küldetéstudatával – az emberek ortopédiai betegségének gyógyításáért.
Akkor, a Dollinger díj átadása alkalmával Dr. Varga Péter Pál mondott egy serlegbeszédet, melyben a patriotizmus (az egyén viszonya hazájával és népével) fontosságát és az adott személy kompetenciáját, hitelességét emelte ki.
„Az egyén számára a személyes kompetencia építése, fejlesztése, annak „evolúciója” megteremti azt a „modus vivendi”- t, melynek részeként (vagy eredményeképpen?) patriotizmusa is megnyilvánulhat. Az érett egyén világlátása az egyéni kompetencia alapja…” E gondolatsort követve eljutunk oda, hogy „… nemzetünk jövőjének záloga az egyéni kompetencia tudatos építése…”
A beszélgetést a Dollinger-díj megtekintésével kezdtük, aztán folytattuk a „testegyenészet” (ortopédia) hazai megalapítója, Dr. Dollinger Gyula (1849-1937) fantasztikus tevékenységeinek méltatásával.
Így:
-
Számos új műtéti eljárást dolgozott ki
-
Ő végezte az első epekő műtétet hazánkban
-
Mint tanár is kiváló volt
-
Magyar Sebésztársaság alapító elnöke
-
Megalapította az Országos Rákbizottságot (1902)
-
Ő terveztette a Klinika végleges épületét (Szigony utca és Üllői út sarok)
-
Ő alapította meg az állami művégtag gyárat
-
Az Önkéntes Ápolónői Intézmény is a nevéhez fűződik
-
Ő volt Magyarországon az első, aki a testnevelés orvosi kérdésével foglalkozott
-
Külföldön is szaktekintély volt!
E jeles ember gondolkodását hűen tükrözi a következő idézet:
„ Az orvos és így a sebész is szakmájának művészeti magaslatára akkor emelkedik, hogyha tudományának jó megalapítása után minden egyes betegének gyógyítása közben nem sommásan jár el, hanem tudva, hogy minden egyes individuum különbözik a többitől és hogy azért a beteg elváltozások is minden egyes esetben-részleteikben különböznek, gyógyító beavatkozásait ezen individuális eltérések szerint módosítja. Élvezni a munkáját csak a művész tudja, a napszámosnak a munka nyűg.”
A lassan negyven éves egészségügyi munkám után egy hihetetlen élmény volt számomra ezen véletlenek okozta találkozás megkapó és izgalmas, a két szakmájának élő, valóban teremtő ember gondolatainak párhuzamossága.
Az ebből fakadó mesterségbeli tudásnak egy gyönyörű bizonyítéka, egy már az ötvenes éveiben járó férfi, ki kedves humorérzékkel biciklin érkezik meghívójához, a kórház igazgató főorvoshoz egy személyes találkozóra.
E beszélgetés után pedig személyes meggyőződésem, hogy meggyógyult Betegünk dédapja, valahol messze fölöttünk, ugyancsak boldog mosollyal nyugtázta találkozásunkat.
