Az új mozgásformák elsajátítása nem csak gyerekkorban bonyolult feladat, de felnőttként is rá kell szánnunk az időt!
Gyerekkorban a mozgástanulás az élet természetes része. Először a forgás, majd a kúszás, a mászás, a felülés, a felállás és a járás elsajátítása köti le a babákat. Később sem szűnnek meg a feladatok: ugrani, fél lábon állni, ugrókötelezni, labdázni ugyanúgy meg kell tanulni, ahogy kanállal enni vagy pohárból inni. A mozgástanulás azonban felnőttkorban is megmarad, mivel nem csak azt értjük alatta, hogy megtanulunk egy új mozdulatsort, például úszni vagy teniszezni, hanem a meglévő, ismert mozgáskészségek finomítását, megszilárdítását, megtartását is.
A lényeg az ismétlés
A mozgásnál is igaz, hogy az agy felelős a döntések meghozataláért, az idegek pedig, mint a vezetékek, “elviszik” az agy döntéseit a test többi része felé, hogy az izmok segítségével végrehajtsák azt. Ahhoz azonban, hogy egy új mozgásformát komfortosan, magabiztosan el tudjunk végezni, nem elég a döntés és az izomerő, hogy megcsináljuk. Bizonyos mennyiségű ismétlésre van szüksége a “közvetítőnek”, vagyis az idegrendszernek, hogy megtanulja, begyakorolja az adott mozgásformát.
Erre mind a sportolónak, mind az edzőnek figyelnie kell: amikor például valaki a fekvenyomást gyakorolja, ami nem egy különösebben bonyolult mozgás, eleinte még kis súllyal is nehéznek, kényelmetlennek érezheti a mozdulatsort. Ez nem azért van, mert gyenge vagy ügyetlen, hanem mert az idegrendszerének időre, ismétlésekre van szüksége ahhoz, hogy egyszerűbbé és könnyebbé váljon a mozdulatsor akár sokkal nagyobb súlyokkal is.
A mozgástanulás során a kisagy úgy működik, mint egy számítógép: információkat kap az akaratlagos mozgásokról az agykéregből, az izmokból, az inakból és az ízületekből. Ugyancsak jelzéseket kap a test egyensúlyi helyzetéről. Ezeket az információkat a kisagy összehasonlítja, feldolgozza, és ezek alapján módosítja az utasításokat, amelyeket kiküld a testnek. Minden módosítással tökéletesedik a mozgásforma. Ha a kisagy valami miatt károsodik, az mozgáskoordinációs zavart, egyensúlyvesztést és motoros tanulási készségek csökkenését okozhatja.
Ismert és új mozgásformák
Ha egy olyan mozgásba kezd valaki, ami már jól ismert számára, az agy jó előre elkezdi a test felkészítését. Amikor futni indulunk, és még csak a cipőnket húzzuk, az idegrendszer már megkezdte a belső felkészítést: növeli a pulzusszámot, a vérnyomást, az izmok feszültségét, még akkor is, ha mi ebből ekkor még szinte semmit nem észlelünk. Amikor elkezdjük a futást, az agy felidéz egy már ismert motoros mintát (egy utasításkészletet az izmoknak, amelyet gyerekkortól tanult és finomított, tehát bőven elég ismétlés van mögötte), és a jeleket az idegeken keresztül kiküldi az izmoknak. Futás közben is folyamatos az információáramlás: figyeld azt a kátyút, készülj a fordulásra, egyre melegebb van és így tovább. Ahogy érkeznek az újabb benyomások, úgy reagál az agy és a test.
Akkor azonban, ha olyan mozgásformára készülünk, amelyről az agynak nincs kialakult motoros mintája, amelyet felidézhet, más a helyzet. Ilyen például, amikor az edzőteremben először tanulunk meg súlyzóval guggolni. Jó esetben ehhez szakmai segítséget kapunk, tehát egy edző utasításait próbáljuk követni. Az információkat hallva (például, hogy tartsuk a térdünket vállszélességben, nézzünk egyenesen előre, tartsuk egyenesen a hátunkat stb.) a központi idegrendszer felkészíti a testet: gyorsul a pulzus, adrenalin választódik ki, több vér áramlik a dolgozó izmok felé. Az agy eközben megpróbálja felidézni a fontos utasításokat, emlékszik az edző szavaira, és ezek alapján üzeneteket küld az izmoknak, hogyan hajlítsa meg a térdeket, a csípőt, miként ossza el a súlyt a sarkakon és így tovább. Mivel ez egy új minta, néha az üzenetek nem pontosak, és a mozgás nem helyes. Ha az edző újabb, hasznosabb instrukciókat ad, plusz az izmokból is jelzés érkezik, hogy rossz volt a végrehajtás, mert például elestünk, a visszacsatolások eljutnak a központi idegrendszerbe, az agy módosítja az üzeneteket, ami javítja a technikát.
Az új mozgások tanulása három szakaszra osztható: az első a durva mozgáskoordináció szakasza, ilyenkor a sportoló ismerkedik az új mozgásformával, majd kedvező feltételek mellett végre tudja hajtani. A következő szakaszban létrejön a finomkoordináció, a mozgásfázisok magasabb szintű kapcsolata. A mozgásszerkezeti hibák eltűnnek, a mozgás folytonossága nagyjából összeáll. A harmadik szakasz a kreatív mozgáskoordináció: ilyenkor a végrehajtás automatikus, optimális, a környezettől szinte teljesen függetlenné válik.
A cikk a Budai Egészségközpont neurológus szakorvosának közreműködésével készült.
