A fájdalmat a történelem során tulajdonították már a vitális energiák egyensúlyzavarának, spirituális büntetésnek vagy vezeklésnek, a bűnbocsánat eszközének, érzelmi és viselkedéses tapasztalatnak és egyszerű biológiai jelenségnek is.
A napjainkban uralkodó szemlélet a biológiai, pszichológiai, szociális, környezeti és spirituális tényezők együttességét hangsúlyozza.
Az ősi ember fájdalma
A fizikai sérüléssel nem magyarázható fájdalmakat őseink egy gonosz szellem, ártó démon befolyásának tulajdonították, így a gyógyítást sámánok és törzsi varázslók végezték mágikus ceremóniák és közösségi rituálék alkalmával. Az archaikus gyógyító szertartások szerepe az volt, hogy a megszállt embert vagy akár egy testrészt megszabadítsák az ártó szellemtől. Varázsigékkel, amulettekkel és talizmánokkal próbálták elriasztani a gonosz lidérceket. A test bizonyos tájairól a bőr felmetszésével vagy koponyalékeléssel biztosították a démonok kiűzését. Ezek voltak az orvoslás történetében az első operációk.
Az antik betegségfelfogással kapcsolatban figyelmet érdemel, hogy a fájdalmat nem izolált tünetnek tekintették, hanem a beteg átfogó helyzetének keretei között értelmezték. Írásos történelmi emlékek alapján az egyik legkorábbi gyógyító rendszer a több mint 4000 évvel ezelőtti kínai akupunktúra, amely a fájdalom tünetét mindmáig a vitális energiák felborulásának tulajdonítja. Az egyensúly-vesztés kóroki elve későbbi korokban újra jelentkezett, például az antik görögök a fájdalmat a testnedvek egyensúlyának felborulásával magyarázták.
Gyógyító rituálék
A fájdalom csillapításának ősi módja a rituáléban, vagyis a „rendkívüli szituációban” keresendő. Archeológiai bizonyítékok alapján időszámításunk előtti évezredekben már ismerték a kokalevelek és az ópium fájdalomcsillapító hatását, azonban a sámánisztikus kultúrákban a szertartásos révület – módosult tudatállapot – volt a fájdalomcsillapítás legfőbb eszköze. A papok, jósok, sámánok, de talán a vallásalapítók csodálatos tettei is összefüggésbe hozhatóak ezekkel a hatásokkal. Az összetett és sokszor ijesztő vallásos szertartások, füstölések, a tűz gyújtása, a monoton rigmusok, zene és a tánc is mind-mind a tudat megváltoztatását célozták. A megváltozott tudatállapotban a sugalmak és szuggesztiók hatása jobban érvényesült. A tudatmódosítást eszközül hívó gyógyító eljárás napjainkban is rendelkezésünkre áll, hiszen a hipnoterápia számos fájdalomtípus kezelését teszi lehetővé.
A kereszténység térhódításával a fájdalom spirituális jelentéstöbbletet kapott, amelynek hatása máig érezhető. A fájdalom szó angol megfelelője (pain) a latin ”poena”-ból ered, amelynek eredeti jelentése büntetés. A szóeredet nem véletlen, ahogy az sem, hogy a fájdalom csillapításának korai módja az imádság volt. A korai keresztény interpretációkban a fájdalom a transzcendens válasz valamely rossz (vallási dogmába ütköző) cselekedetre. A megkínzott szenteket eksztatikus állapotban megjelenítő ikonográfiák a fájdalmat spirituális tanításként ábrázolják. A spirituális gondolkozás fájdalomcsillapításban betöltött szerepét ma újra vizsgálja az egészségpszichológia.
A reneszánsz és a felvilágosodás alatt az orvostudományban bekövetkezett fejlődés hatására a test és elme kölcsönhatásának jelentősége háttérbe szorult, tudománytalannak tekintették azokat a tanokat, melyek szerint a lélek hatással van a testi folyamatokra. A fájdalmat tisztán biológiai jelenségnek tartották, és ennek megfelelően próbálták meg gyógyítani. A fájdalom folyamatát biológiai történésekre redukáló felfogás, a modern pszichológiatudomány kialakulásával és fejlődésével tűnt tova. Ronald Melzack és Patrick David Wall máig érvényes Kapu-kontroll, majd Neuromátrix teóriája koherens rendszerbe foglalta a fájdalom pszichológiai és biológiai faktorainak összefüggéseit. Ezen elgondolások bizonyítékokkal támasztják alá azt, hogy a fájdalom több mint egyszerű ingerület, amely a test egy meghatározott részéből a gerincvelőn keresztül a központi idegrendszerbe jut. A kognícióknak, az érzelmeknek és a viselkedésnek kiemelt szerepe van a fájdalomélmény keletkezésében, annak mennyiségében és minőségében.
A mai korszerű fájdalomelméleti modellek újra a jelenség összetettségét hangsúlyozzák. A fájdalom modulációjában a biológiai folyamatokon túl a pszichés és környezeti/kulturális komponenseknek is vitathatatlan szerep jut.
