A gerinc testünk támasztó szervrendszerének, a csontváznak központi tengelye. Több, egymásnak részben ellentmondó igénynek is meg kell felelnie.
Stabilan meg kell tartania a törzsünket, és rajta a fejünket, mindezt úgy, hogy tengelyirányú „rugózásra”, illetve a tér minden irányába történő, bár korlátozott mozgásra is képes legyen. Mindeközben védenie kell a létfontosságú gerincvelőt, illetve a gerincvelői idegek gyökereit.
Ennek az összetett feladatnak úgy tud megfelelni, hogy felépítése, váltakozva masszív csontos (csigolyák: 7 nyaki, 12 háti és 5 ágyéki, valamint 5 összenőtt keresztcsonti és 1-3 csökevényes farokcsigolya) és erős, rugalmas (porckorongok) elemekből áll össze. A rugózó mozgáshoz és az egyéb irányú mobilitás elősegítéséhez a gerinc oldalnézetben (ezt nevezi a szakirodalom nyílirányú azaz „sagittalis” síknak) görbületekkel rendelkezik. Ez a felépítés azonban a rendkívüli igénybevétel miatt bizonyos sérülékenységgel is jár. A terhelés, mozgás az építőelemek folyamatos elhasználódásával, kopásával esetleg deformálódásával jár, mely időközben hátfájáshoz vezethet. Szervezetünk ezzel párhuzamosan folyamatosan megújul, regenerálódik, ami életünk egy adott szakaszában még ellensúlyozza a degenerációt, azonban a kor előrehaladtával az egyensúly az elhasználódás irányába billen.
A kétlábra állás rendkívüli szelekciós előnyt jelentett az emberi fejlődés során, melyek közül a jelen témával kapcsolatban látásunk horizontját emelném ki. Függőleges helyzetben a horizont jelentősen megemelkedik a quadrupedális mozgáshoz (négy lábon történő járáshoz) képest, ami azt eredményezi, hogy sokkal messzebb ellátunk. Minden bizonnyal ez a tény is hozzájárult ahhoz, hogy a mai ember számára az őt körülvevő világ érzékelésében a látás a domináns. A horizont süllyedése tehát jelentős hátrányt jelent az érintettnek fizikai teljesítőképességében és pszichés szempontból egyaránt. A horizont süllyedésének legkézenfekvőbb oka mozgásszervi eredetű, a fej és/vagy a törzs tartásával hozható összefüggésbe.
A függőleges tartás, melynek egyik alapvető haszna tehát, hogy magasról vízszintesen tudjunk előre tekinteni, egy sok tényezőtől függő, instabil egyensúlyi helyzet, melyben a fejünket a lábainkkal határolt alátámasztási terület felett tartjuk. Az instabil egyensúly megértéséhez képzeljünk el egy golyót, ami egy szabályos domb tetején és egy másikat, ami egy szabályos gödör alján nyugalomban van. Előbbi golyó kis energiával kimozdítható egyensúlyi helyzetéből, amibe további aktív energiabevitel nélkül nem is tud visszakerülni, míg utóbbi kimozdítás esetén spontán visszakerül abba. Az álló ember esetében a fej egyensúlyi helyzetéhez addig szükséges a legkevesebb energiabefektetés, amíg a gerincünk is egyensúlyi helyzetben van, azaz görbületei úgy egyenlítik ki egymást, hogy súlyvonalunk az alátámasztási területen belül marad.
A gerinc egyensúlyi helyzetét balansznak nevezzük és oldalirányból (sagittalis sík) illetve szemből (coronalis sík) nézve határozzuk meg. Szemből nézve a gerinc egészséges esetben csaknem teljesen egyenes, a szív helyén egy enyhe jobbra irányuló görbület előfordulhat. Ha álló helyzetben készült röntgenfelvételen valamely (általában a 7. nyakcsigolya) középpontjától egy függőlegest húzunk lefelé, akkor az a medence középső elemét képező keresztcsontot középen metszi. Oldalról nézve a meghatározás a gerinc élettani görbületei miatt sokkal nehezebb. Olyannyira, hogy nincs is egy mindenki által elfogadott módszer, ami azt bizonyítja, hogy egyik megközelítés sem tökéletes. Mégis, a coronalis sík analógiáját véve alapul, ha a 7. nyakcsigolya középpontjából egy függőlegest vezetünk lefelé és az metszi a keresztcsont felső felszínét, akkor nagy zavar az egyensúlyban nincs.
A gerinc korosodásával járó elhasználódása jellemzően azzal jár, hogy a fent leírt függőleges fokozatosan egyre előrébb tolódik, vagyis a törzsünk fokozatosan előre dől. Ilyenkor elülső, azaz „anterior” diszbalanszról beszélünk. A jelenségnek többféle okát is ismerjük, melyek párhuzamosan, de nem feltétlenül egyforma ütemben történnek. A legáltalánosabb a porckorongok kopása. Ez azt jelenti, hogy folyadéktartalmából fokozatosan vesztve a porckorong egyre rugalmatlanabbá válik és magasságát oly módon veszti el, hogy az ágyéki gerinc egyre laposabb, a háti gerinc pedig egyre görbébb lesz. Mindkét alakváltozás a teljes gerinc előre dőlését eredményezi. Ez a mechanizmus elsősorban az ágyéki szakaszon jelentős. A „kopás” a csigolyákat sem kerüli el, itt azonban a csont erőssége, ún. sűrűsége csökken fokozatosan (ennek előrehaladott formája a csontritkulás azaz „osteoporosis”), ami elsősorban a háti szakaszon az egyes csigolyák előre keskenyedő ékalakú deformitásához vezet, így fokozva a háti gerinc görbületét. (2. ábra) A gerinc passzív alkotóelemeit az izomzat mozgatja, illetve stabilizálja. A kor előrehaladtával az izomzat teljesítőképessége is csökken, így egyre kevésbé tud ellentartani a gerincre elölről ható húzóerőre, ami szintén az ágyéki gerinc ellaposodásához és különösen a háti gerinc görbületének fokozódásához járul hozzá. Az ágyéki gerinc kopása a gerinccsatorna fokozatos beszűküléséhez vezet, ami szélsőséges esetben a benne haladó idegek „beszorulását” eredményezi. Ez időszakos alsóvégtagi fájdalmat, zsibbadást, gyengeséget okozhat. Ezt a helyzetet valamelyest enyhíteni lehet úgy, hogy előrehajolva kicsit megnyitjuk a gerinccsatornát és az onnan kivezető idegfolyosókat. Az előre hajlás azonban aktívan rontja a gerinc egyensúlyi helyzetét.
Ahogy a törzsünk dől előre, a 7. nyakcsigolya közepétől indított függőleges egyre távolabb kerül (előre) az egyensúlyi helyzetben elképzelt függőlegestől. Ez a távolság erőkarként szorozza a testünk felső részére ható gravitációs erőt, így az egyensúly fenntartásához a korral már gyengülni kezdő izmoktól egyre nagyobb erőfeszítés szükséges. Ez a legegyértelműbb oka az ilyen esetekben jelentkező fájdalomnak. A megnövekedő erő ugyanakkor egyre nagyobb terhelést jelent a gerinc elülső struktúráira, a porckorongokra és a csigolyák testére, ezzel felgyorsítva azok deformálódását, ami tovább rontja az egyensúlyt. Ez az egyik nyilvánvaló oka annak, hogy miért fokozódik csontritkulásból eredő csigolyatörést követően egy újabb csigolyatörés valószínűsége.
A csontos-porcos struktúrák deformitásából származó előre dőlést (anterior diszbalansz) testünk kompenzációs mechanizmusokkal próbálja ellensúlyozni. A háti gerinc fokozódó görbületét a hátizomzat folyamatos megfeszítésével igyekszik kiegyenesíteni, néha olyan sikeresen, hogy ellenkező irányú görbület alakul ki. Ez azonban nagy megterhelés, nem megfelelő izomzat erre nem képes, de még fejlett izomzat esetén is lehet állandó fájdalomforrás. Medencénk a két csípőízület tengelye körül előre- és hátra képes billeni. Ha a keresztcsontunkra támaszkodó gerinc előre dől, a medence és vele a keresztcsont hátra billentése az egész gerincet hátra dönti, kompenzálva annak ellenkező irányú deformitását. Ez tulajdonképpen a csípőízületünk (a combunk) hátra feszítését jelenti, maximálisan az ízület mozgásterjedelméig fokozható. Ha ez nem elég az egyensúly visszaállítására, térdünk hajlításával még valamennyit képesek vagyunk kompenzálni. Ez a pozíció az alsóvégtag több izomcsoportjára is nagy megterhelést jelent.
Bármennyire is dől előre a törzsünk, fejünket mindig igyekszünk úgy tartani, hogy előre tekintsünk, ez a fej fokozatos hátra billentését jelenti, ami a nyaki gerincet és nyakizmainkat terheli.
Ezek alapján érthető, hogy miért nagyon fontos gerincpanaszok esetén fokozott figyelmet fordítani az egyensúlyra.
A gerinc deformitásának megelőzésére, késleltetésére, illetve az enyhébb deformitások kompenzálására a stabilizáló izomzatunk karbantartása, célzott tornával és masszázzsal nyújt lehetőséget.
A súlyosabb deformitások sebészeti beavatkozással kezelhetők. A gerinc egyensúlyát akkor is szem előtt kell tartanunk, amikor egy műtétet nem konkrétan deformitás miatt végzünk, azonban a probléma megoldásához rögzítenünk kell a gerinc egy adott szakaszát. Ilyenkor a tervezésnél elengedhetetlen figyelembe venni az adott gerincszakasz kiszámítható optimális görbületét és a műtétet ehhez kell igazítani. A kevesebb izomleválasztással járó kevésbé, vagy minimálisan (less-, minimal-) invazív műtéti feltárások egyik fontos előnye, hogy a gerinc mobilitását és stabilitását meghatározó törzsizomzat nem, vagy sokkal kevésbé sérül.
A deformitás korrekció elvégzésénél, lehetőség szerint felhasználjuk a gerinc még megmaradt flexibilitását, a porcos elemek eltávolítását követően a gerincszakaszt az optimális görbületben rögzítjük. Ha a deformitás már elmerevedett, akkor csontos struktúrák részleges eltávolításával tudjuk új, jobb helyzetben rögzíteni a gerincet.
